Aurora olvasmányai

2021\05\31

Stanislaw Lem: Solaris

solaris.jpg

Fülszöveg:

A nálunk igen népszerű író, a tudományos-fantasztikus irodalom világszerte ismert művelője, ebben a sok nyelven sikert aratott regényében ugyancsak érdekes lélektani, tudományos és filozófiai problémák boncolgatásával köti össze az izgalmas cselekményt.
Nemzedékek óta kutatják a tudósok egy távoli bolygó rejtélyes, élő óceánját, mindent elkövetnek, hogy megfejtsék érthetetlen jelenségeit és csodálatos képződményeit, kapcsolatot akarnak vele teremteni, de hiába. Vagy mégis felfigyelt volna az emberekre a gigászi élőlény? Titokzatos lények jelennek meg az óceán fölött úszó kutatóállomáson, öngyilkosságba, vagy félig-meddig őrületbe kergetve az állomás lakóit, pedig saját legrejtettebb gondolataikra, vágyaikra ismernek bennük… A tudósok fantasztikus élményeinek tükrében a mai ember lelkivilágát, gondolkodását, a világmindenség meg nem értett jelenségeire való reakcióját mutatja be a szerző.

 

Ez a regény egy kissé érdekes módon került hozzám. Oroszul tanulok, és miután elújságoltam az akkori orosztanáromnak, hogy írok, és a regényem a jövőben, csillagok közt játszódik, ajánlotta, mi több, kölcsönadta nekem a lengyel szerző művét.

            Nagy általánosságban jellemző rám, hogy a fantasy műfaját jobban kedvelem, mint a sci-fiét, de ez a regény már az elején megfogott a precíz, hihető, tudományos leírásaival. Bár pont 60 éves a könyv, engem meggyőzött. Tetszett, ahogy vázolta, miként működik a tudomány; mindig jönnek elméletek, majd azok cáfolatai, újabb elméletek és így tovább, jelen esetben a Solaris bolygóról. Maga az alaphelyzet, a gondolkodó óceán is egy számomra újszerű elgondolást igényelt. Az „idegeneket” a legtöbb irodalomban, és úgy a köztudatban is mindig emberszerű vonások jellemzik. Szerintem a maga idejében és jelen korunkban is egyedi elgondolás az óceán mint élő, lélegző, gondolkodó plazma ötlete. Szóval ez nagyon megfogott benne. Ahogy az is, hogy ez az óceán valahogyan képes bepillantani a lényünk, elménk, pszichikumunk legmélyebb zugaiba, és képes előhozni a legrejtettebb gondolatainkat, félelmeinket. Azt ugyan sajnáltam, hogy egyedül a főszereplő, Kelvin „legnagyobb félelmét” ismerhettük meg részletesebben, hiszen rajta kívül még két kutató is élt az állomáson; Snaut és Sartorius. Nekem amúgy kicsit összemosódtak az ő karaktereik. Azt nem tudtuk meg, pontosan mit jelenített meg számukra az óceán. Kár, mert erre kíváncsi lettem volna. Viszont annak örültem, hogy Harey-t megismertük, aki Kelvin felesége volt, s az öngyilkossági kísérlet, és saját létének megkérdőjelezése, annak keresése is tetszett. Bár először valamiféle ártó lénynek gondoltam, ezek a vonásai nagyon emberivé tették őt. Persze tudjuk, hogy nem volt az…

            Nem volt könnyű olvasmány, tengett benne a tudományos és filozófiai kérdésfeltevés, viszont az nagyon tetszett, hogy a szolarisztikát úgy ábrázolta, mintha tényleg egy valódi tudományág lett volna. És szerintem ebben a műben bőven elfértek ezek a fejtegetések. A végével kapcsolatban kicsit csalódnom kellett. Vártam a nagy fordulatot. Már-már afféle elméleteket gyártottam arról, hogy talán Kelvin is egy az óceán játékai közül, mármint valóban az volt, hiszen vele is a bolondját járatta a plazmaszerű anyag. De hogy talán kiderül, hogy ő maga is egyfajta „vendég”, és talán azért van ott, hogy az egyik kutatótársát az őrületbe kergesse, de ez a hipotézisem persze nem igazolódott be. Tehát vártam volna valami nagyobb fordulatot a végére.

            Összességében a Solaris valóban egy tudományos-fantasztikus mű, melyben keveredik a csillagászat, a filozófia, és még azt is meg merem kockáztatni, hogy a vallás, és az istenhit is. Bár a végén várt nagyobb fordulat számomra elmaradt, nekem attól még nagyon tetszett ez a könyv. Elgondolkodtató, néha kissé száraz, de többségében nagyszerű alkotás a gondolkodó óceánnal, és a „vendégekkel”, akiket az emberekre küld. Úgyhogy minden sci-fi rajongónak ajánlom.

 

Akiről írták: Stanislaw Lem Solaris

Aki írta: Aurora Lewis Turner

2021\03\10

Robin O’Wrightly: Andrea & Andrea

andrea_andrea.jpg

 

Fülszöveg

Abban ​nincs semmi különleges, hogy egy milánói férfi, bizonyos Andrea Rigo, aki éppen felfüggesztett nyomozóként tengeti unalmas napjait, csomagot kap a postástól. Az már inkább furcsa, hogy a pakkot másnak szánták, neki ez azonban egyáltalán nem tűnik fel. Hogy miért? Mert a címzett Rigó Andrea, egy magyar vendégmunkás nő, aki diplomás létére két műszakban dolgozik, és tíz házszámmal odébb lakik. Ő nagyon is hiányolja, és felkerekedik, hogy kiderítse: hova került a küldemény… Mi lesz ebből?!

Semmi komoly – vagy épp túlságosan is?

Mennyire kavarhat be két egyéjszakás szerető, ha kávéházas?

És ami a legfontosabb: meg lehet-e menteni a Földet a totális kipusztulástól és a gépek rémuralmától?

Robin O’Wrightlynál, a narrációs szatíra meghonosítójánál ismét elgurult a pirula: az Andrea & Andrea című romantikus-erotikus sci-fi-krimi-paródia így született meg. Az író két énje a kiborulás szélére juttatja még a főhősöket is… 

18+ Kedves kiskorú embertársam! Ebben a kötetben csupa olyat olvashatnál, amit már egyébként is tudsz. Szóval ez nem érdekes, és nem is neked szól! Bocsi! Passzold le szépen anyuéknak! Köszi!

 

Egy fantasztikus narrációs szatírát olvastam Robin O’Wrightly-tól Andrea & Andrea címmel. Köszönöm Robinnak, hogy lehetővé tette, hogy elolvassam a művét. Megmondom őszintén, ahogyan haladtak az események, egyre inkább színdarabként elevenedtek meg lelki szemeim előtt a történések. A sok abszurd fordulattal, véletlen egybeeséssel, Leona és Tonio karakterével, a narrátor beszólogatásaival színpadra termett! És igen, ha ez megvalósulna, az elsők között állnék sorba jegyekért.

Maga a történet könnyen olvastatja magát, lendületes, mindig történik benne valami. Egy egyszerű, nevetős szerelmi sztorira számítottam, ami tele van véletlen egybeeséssel, érdekes, abszurd fordulattal, amit persze meg is kaptam tőle. De külön színezetet adott neki a krimi és a jövőben játszódó sci-fi vonal, amit főként Tonio és Leona képviselt. A két Rigó mellett a két Mundit is hamar megkedveltem, és nem éreztem úgy, hogy nem illett volna az ő száluk a történetbe.

            Tehát adott Andrea és Andrea, mindketten Rigók, az egyik magyar és nő, a másik olasz és férfi. A magyar is Olaszországban, Milánóban él, és még a címük is egyezik egy darab 1-es kivételével. A postás kétszer is rossz helyre kézbesíti a csomagokat, ebből ered a fennforgás. Aztán Andreáink egy ideig még kerülgetik egymást, hiszen a magyar nem akar szerelembe esni, főleg nem egy olyan vezérhímmel, mint amilyen az olasz, aki mellesleg nyomozó, és szeret mindig más-más hölgyet vinni az ágyába. Aztán a két Mundi bekavar.

            Ez a történet legalább annyira Tonio és Leona története is, mint a két Andreáé. Megszínesítették a történéseket, hamar megkedveltem őket. Ahogy az is tetszett, hogy a világ megmentésére nem valami harcedzett szuperhősöket küldtek, hanem ezt a két szerethető, egyszerű, emberi karaktert. Jókat lehetett derülni a beszólásaikon, és ahogy megtekerték a szálakat, vagy inkább a szálak tekerték őket.

            Úgyhogy nagyon másra számítottam, mint amit ettől a regénytől ténylegesen kaptam. Persze ott van a vicces évődés két Andreánk között, de emellett a két Mundi kapcsán egy igen érdekes, világmegmentős, kissé sci-fis szállal bővült a történet, amiért külön dicséret illeti az írónőt. Persze a végére minden nagyon rózsaszín és kissé habos-babos lesz, de most őszintén, mit vártunk ettől a történettől? Én nagyon jól szórakoztam rajta, bár néha a narrátor poénjain azért fogtam a fejem, de azok is karakterizálták az eseményeket. Nélkülük nem lett volna ugyanaz! És azt hiszem, ez alapján ha bátran nem is, de mondhatom, hogy nekem bejön a narrációs szatíra, és szívesen olvasnék többet ebből a műfajból.

            Azt is meg szoktam említeni, hogy mi nem tetszett az olvasmányaimban. Nos, én nem rajongok a +18-as ágyjelenetekért, és ez ennél a könyvnél sem volt másként. De azért valahogy ezek a részek is annyira „Andreásra” sikerültek, hogy nem tudnám elképzelni nélkülük a regényt.

            Összegezve az Andrea & Andrea egy olyan kötet, ami megszerettette velem a narrációs szatíra műfaját. Nagyon könnyen a szívembe zártam a szereplőket, és külön örültem Tonio és Leona kicsit sci-fis szálának, ami elvezetett bennünket a jövőbe, és ahogy sok hasonló történetnél, itt is az emberiség megmentése volt a cél. Engem nem zavartak a furcsa véletlenek, és költői túlzások, ahogy a narrátor be-beszólogatásai sem, hiszen mindez a műfaj sajátja, jellemzője. És nagyon remélem, egyszer készítenek belőle egy színdarabot, mert már legszívesebben most ott ülnék az első sorban. Azt hiszem, kénytelen leszek az írónő további Rigókról és Mundikról szóló köteteit is beszerezni. Bátran ajánlom annak, aki ki szeretne szakadni a valóságból. Az orvos is ezt írná fel receptre. Higgyétek el!

 

Akiről írták: Robin O'Wrightly Andrea & Andrea

Aki írta: Aurora Lewis Turner (Névtelenek)

2020\10\26

C. C. Brown: Tania I és II.

tania.jpg

 

Fülszöveg:

„Almási Tania egy rendkívüli lehetőséget kap a dél-angliai tengerparton működő Living Coasts víziállatkerttől, így néhány hónapra Torquay-ba költözik. A tenger fölött magasodó állatkert helyén száz éve még az angol arisztokrácia társasági életének központja, a Marine Spa épülete állt. Egy éjszakai, egyéni mentőakciója alkalmával a sziklák alatt kavargó örvény a mélybe, vagyis 1893-ba sodorja. Így veszi kezdetét egy izgalmas, kalandokkal átszőtt utazás, ahol egy okostelefon fontos szerepet kap, de számtalan bonyodalom okozója is. Hogyan sikerül áthidalnia az évszázados különbségeket? Izgalmas hajsza, kalandos utazás, szerelem, humor, és felhőtlen kikapcsolódás, legfőképp az olvasónak!”

„Almási Tania az esküvőjére készülődik, miközben sógora, Robert elrabolja. Egy börtönhajón ébred, és tudatosul benne az út során, hogy nincs menekvés számára az Ausztrál börtönszigetről. A hajó az útja során hajótörést szenved, és Tania a szomszédos szigeten tér magához. Az életben maradás, a terhessége, és hogy nem láthatja viszont szerelmét  arra ösztönzi, hogy elinduljon vissza Anglia felé. Izgalmas hajsza és lelki megpróbáltatások sora veszi kezdetét.”

 

Köszönöm C. C. Brownnak, hogy lehetővé tette, hogy elolvassam ezeket az izgalmas könyveket. Először, amikor megtudtam, hogy időutazós sztori a könyvek alapja, kicsit elbizonytalanodtam, mivel az időutazást már annyi könyv és film feldolgozta, hogy nem éreztem kivételesnek az ötletet. Aztán elkezdtem olvasni, és magával ragadott a történet. Szerintem az írónő igencsak egyedien ragadta meg a kor lényegét. Elhittem neki, hogy jól ismeri a választott történelmi kor jellegzetességeit. De hogy milyen pro-kat és kontrákat találtam a történet kapcsán, azt a következőkben részletezem.

Pro-k: Ahogy már említettem, az írónő otthonosan érezte magát 1893-1894 Angliájában, és egyértelműen látszott, hogy szakértője a kornak. Tetszett, hogy magyar származású a hősnő, ez fokozta a helyzet pikantériáját, valamint az okostelefon jelenléte is színezte a cselekményt. Úgyhogy szerintem az időutazós részt egészen sajátosan oldotta meg az írónő. Az is tetszett, hogy főhőseink egy kalandokkal teli utazásra indultak, bár a fő gonosz személyisége az első részben kicsit kifejtetlen maradt, a második részre azért jobban megismerhettük őt és a szándékait is. Az is elnyerte a tetszésemet, hogy egészen egzotikus helyekre; az első részben Egyiptomba, a második részben Ausztráliába utaznak hőseink, az utóbbi esetben még a főhősnő édesapja is bevonódik a történésekbe. Most ejtek pár szót a főbb szereplőkről.

Tania, a főszereplő egy magabiztos, határozott nő, aki a jég hátán is megél típus, így nem is okozott nagyobb ámulatot számára, amikor a múltban kellett boldogulnia. Néha nekem kicsit sok volt, főként az első részben, amikor minden helyzetben mindig tudta, hogy mit kellene tennie. Nem sokáig csodálkozott azon, hogy visszakerült a múltba, nem igazán kezdte keresni annak értelmét. Ezt kicsit hiányoltam. Elintézte magában azzal, hogy ez van, és kész. Biztosan azért került oda, hogy másokon segítsen, ami, valljuk be, szép gesztus tőle. A második részben nagyon megszerettem őt, főleg, amikor másért is felelősséget kellett vállalnia, nem csupán önmagáért. Az külön dicséretet érdemel, hogy az írónő nem ábrázolta őt teljesen törhetetlennek, hiszen a dzsungelben kígyók, vadállatok és vadorzók között az életéért futva, terhesen bizony nehéz feladat az életben maradás.

André, a másik főszereplő az első részben kicsit passzívnak tűnt. Egy olyan férfi képét festette, aki megmentésre szorult. Szerencsére mindez megváltozott a második részre, hiszen ezúttal ő sietett Tania segítségére. Nagyon tetszett ez a fordulat, úgy gondoltam, hogy végre ez a kapcsolat is a kölcsönös bizalomról és törődésről szól.

A mellékszereplők közül nagyon megszerettem a komornyikot, hiszen sok humoros jelenetnek ő volt a forrása. Ahogy annak is örültem, hogy Tania apukája, Almási doktor is színre lépett. Lady Thinder pedig egy igazán kedves és jószívű barátnő képét öltötte. Ahogy azt már említettem, örültem annak, hogy Robert karaktere jobban kidolgozásra került a második részben, hiszen az első résznél az maradt meg bennem, hogy ugyan ő a fő gonosz, de ezt a szerepet is elég rosszul alakítja, mindig felsül benne.

Kontrák: A legnagyobb szívfájdalmam az volt, hogy maga a szöveg nagyon nyers maradt. A sztori nagyon tetszett, és szerintem kalandosra és egyedire sikerült, de a szöveg szerkesztése sajnos rontott magán az olvasásélményen. Magával a cselekménnyel kapcsolatban úgy éreztem, hogy néhány dolog nagyon részletes (pl. ki milyen ruhát visel), más fontosabb dolgok pedig elnagyoltak maradtak (pl. hogyan gyűjtenek rőzsét az Északi-sarkon, miként lett véres Elizabeth ruhája, amikor botütéseket mértek rá stb.). A legnagyobb kérdés számomra pedig az maradt, hogy Tania miként lett szerelmes Andréba. Az egyik pillanatban még gyűlölték egymást, aztán hirtelen már megcsókolja, és dúl a szerelem. Hiányoltam a folyamatot, amikor is a gyűlölet szerelembe fordul. De ezeket leszámítva kellemes, izgalmas, kalandokkal teli olvasmány volt.

Összességében a Tania I és II olvasása során jól szórakoztam. Olyan egzotikus és kalandos országokba juthatunk el általa, mint amilyen Ausztrália és Egyiptom. Emellett megismerkedhetünk az 1800-as évek végének jellegzetességeivel. A történet tele van humorral, romantikával, fordulatokkal, így valóban kellemes időtöltést, jó olvasmányélményt jelent. A szerkesztés hiányosságai ellenére is azt tudom mondani, hogy, aki teheti, szerezze be, mert megéri elolvasni.

 

Akiről írták:  C. C. Brown Tania

Aki írta: Aurora Lewis Turner (Névtelenek)

A következő recenziót C. C. Brown Sorscsapda c. regényéről hozom. 

2020\10\06

Robin O’Wrightly: Kettős kereszt (Wetoo 1.)

120843831_792926801537776_285275145856574408_n.jpg

Fülszöveg:

„A ​rémálomban egyetlen jó dolog van: az ébredés. Kivéve, ha a valóság szörnyűbb, mint az álom.

A Gyilkos emlék kisregényben két nő idővonala tárul elénk, az egyikük, Connie V. Marshall, fotós már túl van élete legdurvább cselekményén: ámokfutást végzett egy irodában, maga után hagyva 15 áldozatot. A másik, Shauni Hullivan, nyomozó pedig még előtte áll a saját legdurvább élménye feldolgozásának: miért lát rettenetes rémálmokat nemi erőszakról és képtelen lefeküdni férfiakkal? Két nő üldözi a gólemét, egymást és végül önmagát. Mindeközben nem is sejtik, hogy sorsuk több szálon kapcsolódik össze, mint azt hitték… Mindketten a saját poklukból indulnak, de eljutnak a saját Paradicsomukba a végén?

A Tinnitusz novellában egy házaspár konfliktusa egy buli után bontakozik ki, amikor nem várt vendégeik érkeznek… Ismerik-e egymást annyira, hogy megmentsék az életüket?

A Testcserés számadás előzetes egy nagyon megosztó és bizarr erotikus-misztikus lélektani thrillerhez. Sarah Z. Montgomery nem mindennapi nő: képes lélekként testekben utazni, így spirituális testszállítóként tevékenykedik. Saját erkölcsi állapota és a házassága is komoly veszélybe kerül egy félresikerült küldetésben. Vajon el lehet viselni a lelki erőszakot? És mi lesz a Montgomery család további sorsa?

A #WeToo – Kettős kereszt vérmes, tabudöntögető lélektani thrillere mindannyiunk története, akár keresztülmentünk a családon belüli erőszaktól a szexuális abúzuson át a totális lelki és testi sérülésig, akár nem.”

 

Köszönöm Robin O’Wrightly-nak hogy lehetővé tette, hogy elolvashattam a könyvét. Bevallom őszintén, hogy félve vettem kézbe, mivel, ha olvasok, többnyire azért teszem azt, hogy megfeledkezzem a világ gondjairól, és kiszakadjak kicsit abból a sok szörnyűségből, ami minden embert körülvesz. Ez a könyv pedig valóban tabudöntögető; az olvasó arcába vágja az igazságot, és azokat a bizonyos nagybetűs gondokat, és tényeket, amikről senki nem beszél. Hogy miért? Mert nem való. Mert félünk. Mert az ilyesmi nem beszédtéma. Ezért is szerettem meg ezt a három történetet. Mert igen, annak ellenére, hogy szeretem a homokba dugni a fejem, és olyan irodalmat kézbe venni, ami nem ráz meg ennyire, mégis úgy gondolom, hogy ezekről a témákról igenis KELL beszélni. Nem tudhatja az ember, hogy hány és hány olyan másik érző lény van a közelében, aki testi és/vagy lelki bántalmazás elszenvedője. Nem tudhatjuk, hogy mi van a másik álarca, mosolya mögött. Annak ellenére, hogy manapság már jobban előkerülnek az ehhez hasonló „nehéz” témák; a szexuális bántalmazás, a családon belüli erőszak, tini szex stb., ezek még mindig tabunak számítanak. Most nézzük a pro-kat és kontrákat, valamint azokat a gondolatokat, amelyeket ez a történet felvetett bennem.

Pro: A három történet közül nehéz egyértelmű kedvencet választani. Nekem leginkább a harmadik történet lélekutaztatós alapgondolata tetszett, viszont az első sztorit éreztem a legkidolgozottabbnak. Tetszett, ahogy alakultak a szálak, ahogy az ember valahogy a tette ellenére mégis szimpatizálni kezd Connie-val, a tömeggyilkossal. Vagy talán a szimpatizálás erős szó rá, de az együttérzés egy fokkal jobb lehet. Az is megfogott, hogy a végén a két szál kezdett összefonódni, és körülbelül akkor jöttem rá a csattanóra, amikor az írónő kifejtette, hogy mi is történt valójában azzal a piros kabrióval és Shaunival. Előtte fogalmam sem volt arról, hogy a két nő „góleme” miként kapcsolódik egymáshoz. Szerintem jól kidolgozott, felépített sztori, ami alapján az ember elgondolkozik azon, hogy miként lesz az áldozatból tettes, és a tettesből áldozat. Sok bűntény mögött olyan más bűnök sorakoznak, amelyek miatt szinte elkerülhetetlen az, hogy az áldozatból maga is elkövető váljon. A történet végkicsengése pedig külön dicséretet érdemel. Nagyon nagy hatással volt rám az a rész! Ugyanis a szexuális bántalmazáson, tömeggyilkosságon és erőszakon túl a mű végül mégiscsak happy enddel végződik, ugyanis az élet nem lehet mindig sz@r. Ez a gondolat zseniális! A második történetet valahogy nem tudtam hova tenni. Nekem még kidolgozásra szorult volna, bár maga a problémafelvetés tetszett, de valahogy nem tudtam azonosulni a szereplőkkel. A harmadik történet kiinduló gondolata is nagyon megfogott. A mások testében való utazás, ahogy ez lebonyolítódik, majd félresiklik, mind alaposan kidolgozott és kigondolt ötlet. És igen, ez a sztori is fontos és elgondolkodtató elemeket tartalmaz. És külön dicséret az írónőnek azért, mert ez szóba került, mert ugye a tinédzserkori szexről sem szoktunk beszélni. Mindenki tudja, hogy létezik, mindenki tudja, hogy büntetendő, de a többség csak vállat von azzal, hogy vele is megtörtént, és mégis felnőtt ember lett belőle. Pedig ki tudja, hogy hány és hány ember szenved párkapcsolati krízisben, vagy vív harcot önmagával, amiért túl hamar, túl részegen, túlságosan olyannal, akivel nem akarta volna stb. élte át élete meghatározó élményét.

Kontra: Nem igazán van olyan, ami nem tetszett a történetben. A francia részekhez kicsit hiányoltam a fordítást. Maga a történet szempontjából talán a harmadik részben Sarah alakjával nem tudtam valamiért azonosulni. Túlságosan sokat aggodalmaskodott, és részben olyan dolgok miatt, melyek egy „spirituális testszállítóval” előfordulhatnak, mondhatni benne van a pakliban. Mármint, aki a tűzzel játszik, az tudhatja, hogy egyszer megégeti magát, és olyan helyre kerül, ahol nem kellene lennie. De ezt leszámítva a harmadik történetet is nagyon szerettem.

Összefoglalva, a Kettős kereszt egyrészt felkavaró, másrészt elgondolkodtató, harmadrészt forradalmi olvasmány. Annak is megéri elolvasni, aki hozzám hasonlóan szeret rózsaszín csillámfelhőben élni, és könnyedebb olvasmányokat választani magának. Mert igenis sok mondanivaló van ezekben a történetekben, és annak ellenére, hogy a lelkem egy része megsínylette az olvasást, a másik része felépült és erősebb lett általa. Mert igen, ez „mindannyiunk története”.  Mindenképp sort kerítek a folytatásra is!

 

Akiről írták:  Robin O'Wrightly Kettős kereszt (Wetoo1)

Aki írta: Aurora Lewis Turner (Névtelenek)

A következő recenziót C. C. Brown Tania c. regényéről hozom. 

2020\09\18

Stephenie Meyer: Midnight sun (Twilight saga)

midnight_sun.jpg

 

Fülszöveg

Angol

„When Edward Cullen and Bella Swan met in Twilight, an iconic love story was born. But until now, fans have heard only Bella’s side of the story. At last, readers can experience Edward’s version in the long-awaited companion novel, Midnight Sun.

This unforgettable tale as told through Edward’s eyes takes on a new and decidedly dark twist. Meeting beautiful, mysterious Bella is both the most intriguing and unnerving event he has experienced in his long life as a vampire. As we learn more fascinating details about Edward’s past and the complexity of his inner thoughts, we understand why this is the defining struggle of his life. How can he let himself fall in love with Bella when he knows that he is endangering her life?

In Midnight Sun, Stephenie Meyer transports us back to a world that has captivated millions of readers and, drawing on the classic myth of Hades and Persephone, brings us an epic novel about the profound pleasures and devastating consequences of immortal love.”

 

Magyar:

Amikor Edward Cullen és Bella Swan találkozott az Alkonyatban, egy ikonikus love-sztori született. De mindeddig a rajongók csupán Bella szemszögéből hallhatták a történetet. De most az olvasók Edward szemüvegén keresztül is élvezhetik a régóta várt kísérő regényt, a Midnight Sun-t.

Ez a felejthetetlen mese, amit Edward szemszögéből láthatunk, egy új és határozottan sötét csavart tartogat. Az, hogy Bellával találkozott, egyszerre a legzavaróbb és egyben legnyugtalanítóbb esemény, amit a vámpír hosszú élete során tapasztalt. Miközben egyre lebilincselőbb részleteket tudhatunk meg Edward múltjáról, és a belső gondolatainak komplexitásáról, megértjük, hogy miért ez a legmeghatározóbb küzdelme az életének. Hogyan engedheti meg magának, hogy szerelembe essen Bellával, amikor tudja, hogy veszélyezteti a lány életét?

A Midnight Sunban Stephenie Meyer egy olyan világba repít bennünket vissza, amely megragadta milliónyi olvasó figyelmét, és Hadész és Perszephoné klasszikus mítoszából merítve megismertet bennünket egy epikus regénnyel, ami mélységes élvezetekről és a halhatatlan szerelem pusztító következményeiről szól. (saját fordítás)

 

Nagyon vártam ezt a történetet, mivel alapjáraton szerettem a Twilight sagát. Igen, már akkor is éreztem, hogy az írónő stílusát egyértelműen jellemezte az egyes jelentek túlzott árnyalása és túlírtsága, de azért valljuk be, hogy ez a történet merőben új színt hozott a fantasy könyvek közé, és egy igazi vámpír-őrületet indított el. Felmerül a kérdés, hogy mit vártam a Midnight Suntól egyáltalán. Egyrészt azt, hogy jobban megismerjem Edwardot és a családját, hogy a körülötte lévők fejébe is betekintést nyerjek Edward képességeinek hála, valamint azt is, hogy választ kapjak arra, hogy mi (a durrogatós ménkű) vihet rá egy halhatatlan vámpírt, hogy szerelembe essen egy emberrel, akinek a jelenléte egyenlő a puszta kínzással a számára. Hogy egyáltalán beteljesültek-e a várakozásaim, a következőkben kiderül. Nézzük a pro-kat és kontrákat!

Pro: Tetszett, hogy Edward szemszöge miatt betekintést kaptunk a Cullen család életébe, valamint a srác múltjába. Ezekben a részekben szinte képes voltam elveszni, nagyon lekötöttek a visszaemlékezések, valamint azok az „extra jelenetek”, melyeket Bella szemszöge miatt előzőleg nem élvezhetett az olvasó. Tetszettek a csatározások a testvéreivel, valamint a folyamat, hogy miként fogadta el a család, hogy Edward Bellát választotta. Persze voltak olyanok, akik a végére se fogadták el ezt a döntést, mint például Rosalie. Jó lett volna kicsit többet látni az ő gondolataiból annál, hogy pufog egy sort, majd Edward kizárja őt a fejéből és ennyi. Jasper egészen más tészta. Az elején vele kapcsolatban is hasonló benyomásom volt, mint Rosalie-val kapcsolatban, de aztán a történet során nagyobb szerepet kapott (főleg a baseball-os jelenetnél), mint amire számítottam. Ez meglepett, és szeretek meglepődni. Az is tetszett, ahogyan Edward először reagált, amikor meglátta Bellát, és nem mindig cukormázas rajongással szerette őt, hanem volt idő, amikor legszívesebben megölte volna. Bár lássuk be, ez azért nem nevezhető "nem várt csavarnak" lévén, hogy a srác egy vámpír.

Kontra: Edward az elején egyértelműen unatkozik, és kicsit mintha unaloműzés céljából (és persze a lány egyedülálló illata miatt) szeret bele Bellába. Elhiszem, hogy unalmas lehet az élet úgy, hogy sosincs vége, mindig középiskolás, és nincs semmi és senki az ég egy adta világon, aki komolyabban érdekelné őt, hiszen nyitott könyv számára mindenki. De néha olyan érzéseim voltak, mintha a vámpír agyilag is megmaradt volna a 17 évesek szintjén. Ekkor történt ugyanis, hogy búcsút intett a halandóságnak, s ekkor változtatták át. A felsőbbrendűségérzet persze erősen körüllengte őt, de ez főleg a vámpírságából és a képességeiből is adódott, és nem a szellemi fölényéből. Bella, a másik szereplőnk borzalmasan passzív maradt. Értem én, hogy ez a sztori nem az ő szempontját ragadja meg, és Edward nem lát bele a fejébe, de egyáltalán nem érződött a sorokon, hogy Bella annyira odáig lett volna Edwardért. Az elején még kicsit vicces is volt, hogy az Alkonyatban Bella volt képtelen felfogni azt, hogy Edward szeretheti őt, a Midnight Sunban pedig Edward szenvedett hosszú sorokon át, és próbálta kideríteni, hogy Bella szereti-e őt egyáltalán. Kicsit ez olyan szappanopera-szerű maradt a számomra. A leírások irgalmatlanul hosszúra sikeredtek. Mármint azok rövidek voltak, amelyekben izgalmas, új, „extra” történések szerepeltek, viszont a szeret, nem szeret, az önmarcangolás, a szenvedés és Bella érdekeinek mindennél és mindenkinél előrébb helyezése hosszú oldalakat kapott. Edward pedig nem lett szimpatikus a számomra, mert ha épp nem akarta megölni Bellát, akkor vagy féltékenykedett, vagy mindenáron birtokolni akarta őt. És ez a birtokló szerelem, nem tiszta szerelem. Inkább tűnt önzőnek és kényszeresnek az egész. És hogy tulajdonképpen miért szeretett bele a lányba? Ebből a könyvből az derül ki, hogy azért, mert egyrészt nem látott bele a fejébe, így Bella nem untathatta őt a gondolataival. Másrészt pedig az illata miatt. Ennyi is elég egy „ikonikus love-sztorihoz”!?

Ennek ellenére nem bántam meg, hogy elolvastam a könyvet, mivel maga a miliő tetszett, amibe visszakerült az olvasó ennyi év után. Jó volt újra találkozni az előző könyvekből megismert szereplőkkel, és jó volt betekinteni Edward gondolatai közé, bár szerintem a „kevesebb néha több” elvének alkalmazása bölcsebb eljárás lett volna ennél a könyvnél. Kicsit olyan érzésem volt, hogy még az utolsó bőrt is le akarják húzni a sztoriról, és mindenáron pénzt akarnak belőle csinálni. Ez a könyv ezért nekem nem adott sok újat az Twilight saga első részéhez képest, úgyhogy vegyesek az érzéseim. Mindenesetre a kettős érzések mellett azt biztosan tudom, hogy nem véletlenül lett először Bella szemszögéből megírva ez a történet. Talán megérné az írónőnek egy új sztoriba kezdenie, mert ez már így lerágott csont.

 

Akiről írták:  Stephenie Meyer Midnight Sun

Aki írta: Aurora Lewis Turner (Névtelenek)

A következő recenziót Robin O'Wrightly Kettős kereszt (Wetoo1) c. regényéről hozom. 

 

 

2020\08\24

Megyeri Judit: Holttest az Ambróziában (Rózsakői rejtélyek 1.)

rozsakoi_rejtelyek_1.jpg

Fülszöveg:

Amikor ​azzal az emberrel kell összefognod, akitől legjobb lenne távol tartani magad, a következmények beláthatatlanok…

Flóra házassága romokban, és a katasztrófát azzal tetézi, hogy a munkahelyén is felmond. Valóságos megváltás, mikor az apja hazahívja Rózsakőre, hogy távollétében felügyelje a családi kávézót, az Ambróziát. Ám néhány nap a békés kisvárosban, és Flóra élete ismét fenekestül felfordul. Holttestre bukkan az Ambróziában, és kénytelen a helyi magánnyomozó, Ben segítségét kérni, pedig semmi szüksége egy újabb megbízhatatlan nőcsábászra.

Ben élete egykor a bulizás és a nők körül forgott, de kimászott a gödörből, megnyitotta magánnyomozó irodáját. Most mégsem úgy mennek a dolgok, ahogy eltervezte. Nem válogathat a megbízások között, pedig Flórát jobb lenne messzire elkerülnie. Közös nyomozásba kezdenek, ami egyre váratlanabb fordulatokat vesz, a kalandok során pedig csak egymásra és kissé bolondos barátaikra számíthatnak.

Sikerül ép bőrrel megoldaniuk a rejtélyt, ami Rózsakő legmagasabb szintjeire is felgyűrűzik? És vajon hová vezet az egymás iránt érzett szenvedélyük, amit egyre nehezebben tudnak kordában tartani?

 

A Holttest az Ambróziában (Rózsakői rejtélyek 1.) c. regénnyel az egyik íróknak és olvasóknak szóló csoportban találkoztam. Már maga a cím is felkeltette az érdeklődésemet, alapvetően szeretem a krimiket, viszont a romantikus könyvekkel kissé hadilábon állok. Persze egy könyvben kell, hogy legyen szerelmi szál is, de nem kifejezetten tetszenek azok, amelyek csak a két fél évődéséről szólnak, és semmi másról. Kell, hogy legyen benne valami plusz is, ami megfog. Hogy a Holttest az Ambróziában regényben volt-e ilyen plusz? Határozottan igen! A történet mellett megfogott az írónő stílusa, ahogy csűrte-csavarta a szálakat, hogy még a végső katarzis után is tudott újat mutatni. De most nézzük azokat a pro-kat és kontrákat, amelyeket a Rózsakői rejtélyek első részének olvasása során fel tudok sorakoztatni.

 

Pro: Tetszett maga a felvezetés, hogy az írónő nem kertelt, azonnal belecsaptunk a lecsóba azzal, hogy már az elején megjelenik a holttest az Ambrózia nevű kávézóban. Nagyon alaposan kidolgozott történet, illetve történetek, hiszen egymás mellett párhuzamosan két szál fut, melyek a végén persze összetalálkoznak. Azt lehet mondani róluk, hogy az írónő nagy körültekintéssel és megfontoltan adagolta az információkat, és még a mű végére is maradt bőven rejtélyből, amikor is már azt gondolná az ember, hogy minden kiderült. Mindkét műfaj, vagyis a romantika és a krimi jellemzői egyaránt megtalálhatók a szövegben, így unalomról szó sem lehet. Sőt! Az utolsó pár fejezetnél kicsit elbizonytalanodtam, hogy végül is az történt, amit a detektív srác mindvégig jósolt. Azt hittem, hogy az utolsó két fejezetre már csak a lezárás marad, de tévedtem! Ekkor jött egy olyan csavar, amire nem számítottam. Mármint voltak gyanús jelek, úgyhogy számíthattam volna, de valahogy annyira a már lezárt szálra és megoldásra koncentráltam, hogy teljesen megfeledkeztem ezekről a jelekről. Így megkaptam a végső nagy csavart, az áll-leesést és az „ez igen” érzést, ami után már nyugodtan tudtam aludni. Mármint csak tudtam volna, ha nem ezen események körül forogtak volna a gondolataim.

 

A szereplőkről is ejtenék pár szót. Egyik főszereplőnk Flóra, aki alapjáraton egy kissé naiv, de szerethető karakter, aki véletlenül belekeveredik ebbe az egész gyilkosság-mizériába, és onnan már nincs megállás, ő is a nyomozás részévé válik. Egyrészt kicsit sajnáltam őt, amiért csalfa férjet és olyan munkahelyet kapott, mely nem elégíti ki az igényeit. Az első fejezeteknél egy kissé törékeny, hiszékeny virágszálnak gondoltam, de aztán maga a nyomozás során az is bebizonyosodik, hogy tud ő kemény csaj is lenni, ha arról van szó. Persze ezt jórészt Ben, a másik főszereplő hozza ki belőle. Fergeteges párost alkotnak, szinte a sorokon át is vibrál köztük a levegő. Megkedveltem a kettősüket! Ben egy igazi szívtipró, aki bármelyik lányt megkaphatja, tisztában van azzal, hogy jól néz ki, és ezt az adottságát ki is használja. Flóra pedig, mint a végzet asszonya, újra belép az életébe, és onnantól kezdve nem érdekli őt más, csak a nő, és persze a nyomozás. Ben nyomozó, sokszor megmutatkozik a testi adottságai mellett az észbeli spiritusz is, hiszen a legtöbb összefüggésre ő jön rá először. Az olvasó ezen tulajdonságairól viszont hajlamos néha megfeledkezni, és főként egy macsó, szexistent látni benne. Ben a kicsapongásai ellenére is szerethető figura, aki oroszlánként védelmezi kedvesét, és aki mindent megtesz azért, hogy pontot tegyen az ügy végére, és ezzel tisztázza a gyilkosság alól Flórát és az apját. Egyértelműen érződik közöttük a kémia, de az már más kérdés, hogy miként tudna a két szereplő hosszú távon együtt élni. Gondolom, a Rózsakői rejtélyek további részei erre választ nyújtanak. A többi szereplőről is szót ejtve nekem nem akadt hiányérzetem. A mellékszereplőket is sikerült részletesen kidolgozni, mindnek megvolt a maga karaktere, stílusa, világlátása. Megkedveltem a folyton vitatkozó Alexet és Lizát. Jó kis páros lennének... És nagyon sajnáltam Marcit és Grétát, no meg persze Pipit, amiért már az elejétől tudtam, hogy mi lesz a történetük kicsengése.

 

Kontra: Nem tudok sok kontrát említeni. Talán csak azt, de ez már tényleg ízlés dolga, hogy nekem túl sok volt a szexjeleneteknél a részletezés, hogy mit hova és hogyan... A sejtető leírásokat részesítettem mindig is előnyben, de mások lehet, hogy pont a részletes bemutatást kedvelik. És azt ugye tudjuk, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni. A könyv közepénél számomra egy kissé túlsúlyba került a szexjelenet. Akkor úgy éreztem, hogy ha ez így marad a mű végéig, akkor ezt a könyvet bizony nem nekem írták. De! De egyértelműen nekem írták! Hiszen a rejtély szál éppen jókor váltotta fel az erotikus szálat.

 

Összefoglalva a Holttest az Ambróziában (Rózsakői rejtélyek 1.) egy igazán érdekfeszítő olvasmány, ami bőven kielégíti mind a krimi-, mind pedig a romantikakedvelők igényeit. Izgalmas, fordulatos, és az utolsó oldalakig titokzatos olvasmány, mely elkalauzol bennünket Rózsakő kisvárosába, betekintést enged Flóra és Ben kalandokkal teli nyomozásába, a fülledt, együtt töltött éjszakáikba, és magába az Ambrózia nevű kávézó életébe, valamint az azt körbelengő rejtélyekbe. Izgatottan várom a folytatást. Olvassátok, ha egy vérpezsdítő krimire, egy kis romantikára, vagy ha egyszerűen egy lebilincselő történetre vágytok!

 

Akiről írták: Megyeri Judit Holttest az Ambróziában (Rózsakői rejtélyek 1.) 

Aki írta: Aurora Lewis Turner (Névtelenek)

A következő recenziót Stephenie Meyer Midnight Sun c. regényéről hozom. 

 

 

2020\08\14

Suzanne Collins: Énekesmadarak és kígyók balladája

enekesmadarak_es_kigyok.jpg

Fülszöveg:

Angol:

It is the morning of the reaping that will kick off the 10th annual Hunger Games. In the Capitol, 18-year-old Coriolanus Snow is preparing for his one shot at glory as a mentor in the Games. The once-mighty house of Snow has fallen on hard times, its fate hanging on the slender chance that Coriolanus will be able to out charm, outwit, and outmaneuver his fellow students to mentor the winning tribute.

The odds are against him. He's been given the humiliating assignment of mentoring the female tribute from District 12, the lowest of the low. Their fates are now completely intertwined – every choice Coriolanus makes could lead to favor or failure, triumph or ruin. Inside the arena, it will be a fight to the death. Outside the arena, Coriolanus starts to feel for his doomed tribute… and must weigh his need to follow the rules against his desire to survive no matter what it takes.

 

Magyar:

Ez az aratás reggele, mellyel kezdetét veszi a 10. évi Éhezők viadala. A Capitoliumban a 18 éves Coriolanus Snow éppen a mentorságra készül, mely élete nagy dobása lehet a fényes dicsőség elnyeréséhez. Az egykor nagy hatalmú Snow házra nehéz idők járnak, annak sorsa azon a halvány esélyen múlik, hogy Coriolanus képes lesz-e elbűvölőbb, agyafúrtabb, ravaszabb lenni a társainál, melynek következtében ő válik a nyertes mentorává.

Az esélyek ellene szólnak. Az a megaláztatás éri, hogy a 12. körzet lány versenyzőjét rendelik hozzá, a legalját mind közül. A sorsuk ezzel teljesen összefonódik – Coriolanus minden döntése előnyhöz vagy kudarchoz, győzelemhez vagy vereséghez vezethet. Az arénában életre halálra folyik a harc. Az arénán kívül Coriolanus elkezd érzéseket táplálni az átkozott sorsú versenyzője iránt... muszáj mérlegelnie, hogy melyik a fontosabb számára: a szabályok követése vagy a túlélés iránti vágya. Kerül, amibe kerül. (saját fordítás)

 

Ahogy a fülszöveg is mutatja, eredeti nyelven olvastam az Énekesmadarak és kígyók balladáját. Vegyes érzelmekkel vágtam bele a könyvbe, hiszen az Éhezők viadalát olvasva már volt arról fogalmam, hogy milyen személyiség is lehetett Coriolanus Snow, a majdani elnök, ennek a regénynek a főszereplője. Úgy hittem, hogy a könyv a miniszter hatalomra jutását, azokat a játszmákat, amelyekkel kigolyózza ellenfeleit, politikai, hatalommegőrzésért folyó taktikáit mutatja majd be, erre kaptam egy újabb Éhezők viadalát! Ez a felállás sem mulasztotta el a kételyeimet, hiszen az Éhezők viadalának első és második részét nagyon szerettem, szinte remegtem, miközben olvastam a könyveket, de a felvezetéshez képest a harmadik nekem nagy csalódás volt. Úgy éreztem, hogy túlságosan magas labdát dobott fel az írónő, amit aztán nem tudott leütni (és ezeknél a soraimnál bizonyára sokan megutálnak, de nem tagadhatom, hogy így éreztem). Úgy döntöttem, hogy éppen ezért nem olvasok előzetesen erről a könyvről semmit. Még csak a fülszövegét se olvastam, úgy vetettem bele magam a történetbe. És hogy milyen pro-kat és kontrákat találtam, azt az alábbiakban vázolom igyekezve nem spoiler-ezni.

Pro: Végül is, tetszett, hogy egy újabb Éhezők viadalát kaptam, ami mégis sok szempontból különbözött az előzőektől. Erősen érződött, hogy tíz évvel a háború után vagyunk, itt még nem volt csillogás, és showbusiness, nem voltak fogadások, és a nézők szívének elnyerése... Itt rabok voltak, akiket megkötözve tartottak az állatkertben, majd bevezényeltek egy arénába, ahol csak egyvalaki maradhatott életben. A túlélő sem kapott kiváltságokat, hanem mehetett vissza a körzetébe folytatni az életét ott, ahol abbahagyta. Aztán a főszereplőnk tevékenységei szépen lassan ahhoz a viadalhoz vezetnek, melyet már az előző könyvekből megismerhettünk. Az is jó húzás volt az írónőtől, hogy a Capitolium fiataljait is bevonta a viadalba, hiszen a végzősök váltak a versenyzők mentoraivá, ezzel övék is a körzetekből kiválasztottak bukása vagy dicsősége. Hamarosan az olvasó egy olyan viadalban találja magát, mely az arénán belül és kívül is folyik. Coriolanus társai közül is néhányan áldozatul estek ennek a harcnak. Tetszett, hogy az egész művet végigkísérte három motívum: az énekesmadarak (melyek már ismerősök lehettek az Éhezők viadalából), a kígyók, melyek főként a főszereplő lányhoz kapcsolódtak, és a hanging tree, vagyis az a hely, ahová akasztani vitték a 12. körzet kihágást elkövető tagjait. Az is érdekes volt, hogy maga a viadal szimbóluma is sokszor visszatér, hiszen, miután győztest avatnak, még utána is életre halálra folyik a harc, csak már nem a Capitoliumban. Coriolanus „vadászata” is ezt idézte a mű végén. Izgatottan olvastam végig a 10. Éhezők viadalának eseményeit, mivel nagyon megkedveltem Lucy Gray-t, Coriolanus mentoráltját. Úgy gondoltam, csak nem nyerhet egy lány a 12. körzetből újra (Katniss is onnan származott), ezért akárcsak a főszereplőnk, én is féltem attól, hogy bármikor elveszíthetem őt. Hogy igazam lett-e, azt a könyvből megtudhatjátok.

Még ejtenék pár szót a szereplőkről. Coriolanus elvesztette mindkét szülőjét, egyedül az unokatestvére Tigris, a nagymamája, és a neve maradt, hiszen nagynevű családból származik, viszont vagyona nincsen. Ezzel szemben ott van a barátja, Sejanus, aki az egyik körzet szülötte, majd az apja nagy vagyonra tett szert a fegyveriparból, ezért a Capitoliumba költöztek. A fiú szíve mindig visszahúz, ezért is teszi azokat a súlyos következményekkel járó cselekedeteket, amelyekkel akarva akaratlanul magával rántja Coriolanust is. Mintha a két fiú egymás ellentéte lenne. Dr. Gaul Coriolanus szemében maga a gonosz megtestesítője, de aztán lassacskán a mentoraként tekint rá. Érdekes filozófiai levezetései vannak a doktornőnek. Persze nem mondom, hogy szimpatizálok azzal, amiket mond, mégis egyfajta szemszög, mellyel rávilágít az emberi természet árnyoldalaira. Lucy Gray pedig egy énekesnő, aki belekerülvén a viadal kavalkádjába elnyeri ezzel Coriolanus szívét. Valahogy azt hittem, hogy több párhuzam lesz közte és Katniss között, de tévedtem (szerencsére). Ennek ellenére nagyon megkedveltem őt, ezért is reméltem, hogy megnyeri a viadalt. Talán vele kezdődhetett a viadal showbusiness-é való fejlődése, hiszen már maga az aratásnál nyújtott fellépése is figyelemfelkeltő volt. Érdekes párhuzam, hogy a könyvben előforduló egyik dal a gyermek Lucy Gray-ről szól, szinte már ez is előrevetíti, hogy a felnőtt Lucy Gray is úgy jár a végén, ahogy a dalban a kislány. És hát ott van a főszereplő Coriolanus, akit már az Éhezők viadalából megismerhettünk, és tudtuk róla, hogy egy napon Panem egyeduralkodójává válik. De nem mondhatom, hogy az elejétől éreztem volna, hogy egy nap „rossz ember” lesz. Igen, ott lebegett a levegőben pár nem túl vonzó emberi tulajdonsága, mint a féltékenység, és gyűlölet a körzetek iránt, valamint az is, hogy nagyra tartotta magát származása okán, különbnek a többiektől. De az elején egyértelműen szimpatizáltam vele, és a döntéseinek is voltak logikus vonásai. Nem minden esetben, de sokszor talán én is úgy tettem volna a helyében, ahogy ő cselekedett. Persze a gyilkosságok is mutatják a jellemének alakulását; önvédelemtől eljutottunk a szinte testvérének elárulásáig, majd a végső „vadászatig”. Ezt tette vele a viadal és a Capitolium; szörnyeteget csinált belőle.

Kontra: Egészen addig a pontig izgalmas volt a történet, amíg Coriolanus el nem kerül a 12. körzetbe katonának. Utána kicsit unalomba süllyedtek a fejezetek addig, amíg felvett egy bizonyos beszélgetést... Onnantól pedig túl nagyok voltak a lépések. Például nem éreztem, hogy Dr. Gaul annyira rajta tartotta volna a szemét, és távolról vigyázott volna rá. Aztán egyszer csak a 2. körzet helyett visszakerül a Capitoliumba Sejanus szüleihez. Erről már csak az epilógusból lehetett hallani, pedig szívesen olvastam volna a részleteket. Túlságosan nagy váltás volt a „kicsapott diák, aki a körzetekbe kényszerül” (még ha csak nyári gyakorlat erejére is) szerepétől a „jelentőségteljes, egyetemi polgárig, aki visszaállította a Snow név becsületét”. Valahogy a végén túl hamar visszakerült a nyeregbe, és a Capitolium kegyeibe, no meg az „új szüleinek” házába.

Összefoglalva az Énekesmadarak és kígyók balladája egy igencsak érdekes és különleges olvasmány, mely más szemszögből mutatja be az Éhezők viadalának borzalmait, mint az előző regények. Egy fiatal férfi szemüvegén át végignézhetjük, hogy mit művel a hatalom az emberrel. Lehetséges, hogy az egyik pillanatban még biztonságban érzi magát, a másikban pedig az életéért menekül. Egy biztos; „snow lands on top” (a hó/Snow mindig felül landol). Aki szerette az Éhezők viadalát, annak biztosan tetszeni fog ez a könyv is a maga részletesen kidolgozott világával, az érezhető, szinte szikrázó ellentétetekkel a Capitolium és a körzetek között, és egy nagy múltú család fiatal sarjának fejlődéstörténetével. Olvassátok! Megéri!

 

Akiről írták: Suzanne Collins Énekesmadarak és kígyók balladája

Aki írta: Aurora Lewis Turner (Névtelenek)

A következő recenziót Megyeri Judit Holttest az Ambróziában (Rózsakői rejtélyek 1.) regényéről hozom. 

 

2020\08\02

Fróna Zsófia: Fegyverek Háza (A fegyverforgató 1.)

a_fegyverforgato.jpg

Fülszöveg

Egy lány.
Egy farkas.
Egy tőr.
Egy történet…

A harcos lélek küzdeni fog a végsőkig, a gyenge feladja, mielőtt célba érne.
A tizenhét éves Megaira feszegeti saját határait, mindent megtesz, hogy kiderítse, mire hivatott.
Miközben próbál rájönni, valójában hová tartozik, rejtélyes meghívást kap a Fegyverek Házába.
Vajon az a sorsa, hogy fegyverforgatóvá váljon?
Ahhoz harcos lélek kell, Megaira azonban még soha életében nem emelt kezet senkire.
Megállja majd így a helyét?
A válaszok keresése közben rájön, hogy a háttérben sötét erők munkálkodnak veszélybe sodorva a világot, amibe csöppent és a jövőjét, ami felé eddig csupán pár lépést tett.
Lehet egy békés természetű lányból fegyverforgató?
Tényleg ezt a sorsot szánták neki, vagy valami egészen mást?
Meg tud küzdeni a rá leselkedő veszélyekkel, vagy elbukik?

A tét hatalmas, sikerén vagy bukásán több múlik, mint gondolná…

 

Fróna Zsófiának történetét íróknak szóló csoportokban láttam először. Már akkor felkeltette a figyelmemet, hiszen ő is magyar szerző, és fantasy műfajban alkot. Úgy gondoltam, ha lesz egy kis időm, mindenképp sort kerítek a könyvére. Az első fejezeteket olvasva kíváncsivá váltam, úgy voltam vele, hogy érdekelne, hogy mi sül ki ebből, de még nem éreztem a nagy áttörést. Emlékszem az első pillanatra, amikor elvarázsolt a sztori, méghozzá akkor, amikor a diákok feldobták a fegyvereiket és... történt valami lenyűgöző. Nem spoilerezek, bár viszket a tenyerem, de igyekszem valahogy kibírni :) Akkor gondoltam arra először, hogy ez igen! Hogyhogy nem nekem jutott ilyesmi eszembe? Fantasztikus gondolat, fantasztikus ötlet. Onnantól kezdve elnyeltek a sorok, és három nap alatt a könyv végére is értem. De most nézzük meg, hogy mik azok a Pro-k é Kontrá-k, amik a Fegyverek Háza olvasása során felötlöttek bennem.

Pro: Abszolút egyedi, lebilincselő és fantasztikus történet. Maga az ötlet, és az elgondolás nagyon tetszett. A részletesség, ahogy az írónő bemutatja a fegyvereket, a háttér, amit az egész sztori mögé épít, átgondolt és alapos. Külön kiemelném azt a részt, amikor a lelkekről tart előadást egy tanár. Nagyon érdekes és egyedi elgondolást tükröz, nagyon tetszett. Itt-ott azért más művek is eszembe jutottak róla, például a legfőbb próbatétel útvesztőjéről elkerülhetetlen volt, hogy ne jusson eszembe a Harry Potter és a tűz serlege, ahogyan a különböző testrészekre rajzolt jelekről a Csontváros ugrott be. De ezek abszolút nem voltak zavaróak. Lehetséges, hogy más észrevétlenül átszáguldott rajtuk, és csak az én agyamban villantak fel ezek a képek. A megfogalmazás is világos és gördülékeny, főleg a párbeszédek vitték előre a cselekményt. Szerintem az írónő alapötlete nagyon egyedi és érdekes, amire aztán masszívan felépíti az egész sztori szálait. A könyv végéig minden szempontból beteljesíti azt az ígéretet, amit az (általam fantasztikusnak és irigyeltnek vélt) alapgondolat kínált.

               A szereplőkről is ejtenék pár szót. Megaira először egy átlagos lánynak tűnik, aki nem tudja, hogy mit akar kezdeni az életével (ld. nem adja be a jelentkezését egyik egyetemre sem). Aztán a sors úgy hozza, hogy nincs sok választása, megtalálja a helyét, és onnantól kezdve „akarni kezdi” mindazt, amit a Fegyverek Háza kínál, még akkor is, ha úgy érzi, hogy nem odavaló. Amúgy szerintem nem egy elveszett bárányka, hanem egy igazi „tökös csaj”, aki egy kicsit a saját feje után is megy, meg azért fontos neki, hogy bent maradjon az intézményben (ld. év végi vizsga során emberfeletti erővel küzd, hogy ne bukjon meg). Ott vannak még Megaira barátai, akik különálló egyéniségek, összefognak, ha arról van szó, többé-kevésbé kiállnak egymásért, egyenként megszerettem őket. Ott van még a lány farkasa, aki egy nagy kérdőjel számomra. Bár az év végi vizsga során azért megtudtunk pár dolgot a múltjával kapcsolatban, de úgy érzem, hogy a következőkben ki fog még derülni egy-két titok a farkas hátteréről. Természetesen ezen a ponton muszáj megemlíteni Christophert, Megaira tanárát, akiknek a zsörtölődésein jókat mulattam. Azért a kezdetben pokróc jelleme ellenére a végére kiderül, hogy Christopher tud gyengéd is lenni azzal, akivel akar. Néha kicsit elgondolkodtam, hogy ha én úgy beszéltem volna a tanáraimmal, ahogy Megaira beszélt Christopherrel... de valljuk be, ez is egyedivé teszi a kapcsolatukat, és kettejükön abszolút jól szórakozhat az olvasó.

Kontra: Hogy őszinte legyek, nem sok kontrát tudok felsorakoztatni, amik valóban zavartak volna. Talán a könyv végére még megmaradó kérdőjelek azok, amik miatt olyan érzésem támadt, mint amikor esni készül az eső, fekete az ég, vihar készül, leesik néhány csepp, de a nagy égzengés elmarad. Gondolok itt ilyesmire, hogy: Ki ez az Edward? Mitől lett gonosz? A démonok most akkor tényleg rosszak? (Nem tűntek annak a vonatos kaland során). Jack hová tűnik el állandón? Mit csinál? Megaira meg akarja találni a szüleit most, hogy végre tudja, hogy ő is fegyverforgató? Miért nem hat rá a méreg, ami mindenkit kicsinál? És a nagy-nagy kérdés, ami nem hagy nyugodni így a végére, vajon véletlen-e, hogy a lány tőrét krisznek, és a tanárát is Chris-nek hívják? Hogy úgy mondjam, voltak gyanús jelek (ld. a tanárnak nem tudjuk, hogy van-e saját fegyvere, a farkas eltünedezik, ő „küldi” a farkast, amikor a lánynak szüksége van rá stb.). Hogy igazam van-e, gondolom az majd a következő részekből kiderül. Tehát az én szemüvegemen keresztül a könyv egyedüli hátránya az, hogy olvastam volna még tovább, vagy több részletet szerettem volna a végére, hogy megleljem a válaszokat legalább néhány kérdésemre. A nagy csattanó valahogyan elmaradt, de pont emiatt várom izgatottan a folytatást.

Összefoglalva a Fegyverek Háza egy izgalmas, meglepő, fordulatos és olvasmányos fantasy történet, ami azt bizonyítja, hogy igenis a magyar kortárs íróknak is nagy figyelmet kell szentelni, és ott a könyveik helye a könyvespolcokon. Abszolút ajánlani tudom ezt a könyvet azoknak, akik szeretik ezt a műfajt, és egy titokzatos, szórakoztató, izgalmakkal teli könyvre vágynak. Megéri elolvasni. Olvassátok!

Akiről írták: Fróna Zsófia Fegyverek Háza (A fegyverforgató 1.)

Aki írta: Aurora Lewis Turner (Névtelenek)

A következő recenziót Suzanne Collins Énekesmadarak és Kígyók balladájáról hozom. 

2020\07\29

Neil Gaiman: Amerikai Istenek

american_gods.jpg

Fülszöveg:

Spanyol:

„Días antes de salir de prisión, la mujer de Sombra, Laura, muere en un misterioso accidente de coche. Aturdido por el dolor, emprende el regreso a casa. En el avión, se encontrará con el enigmático señor Wednesday, que dice ser un refugiado de una guerra antigua, un dios y también el rey de América. Juntos se embarcan en un viaje extraño a través de los Estados Unidos, mientras una tormenta de dimensiones épicas amenaza con desencadenarse. Poco a poco descubriremos que Wednesday es una encarnación de Odín y que está reclutando viejos dioses, cuyos poderes han disminuido por el tiempo y la falta de creyentes, para participar en una guerra contra los nuevos dioses: aquellos que conforman la tecnología moderna.”

Magyar:

Napokkal azelőtt, hogy Árnyék szabadult volna a börtönből, a felesége, Laura meghal egy rejtélyes autóbalesetben. A fájdalomtól kábultan érkezik haza. A repülőgépen találkozik a titokzatos Szerda úrral, aki azt állítja magáról, hogy egy ősi háború menekültje, egy isten és Amerika királya egyben. Együtt kezdenek meg egy különös utazást az Egyesült Államokon keresztül, miközben egy epikus dimenziókat öltő vihar kitörése fenyeget. Lassan rájövünk arra, hogy Szerda valójában Odin egyfajta megtestesülése, aki ősi isteneket toboroz, akiknek hatalma az idővel és a hívők hiányával egyre csökkent. Mindezt azért teszi, hogy részt vegyenek egy háborúban az új istenek ellen: azok ellen, akik a modern technológiát alakítják. (saját fordítás)

 

Nagy várakozással vetettem bele magam ebbe a nem mindennapi történetbe, hiszen a róla készült sorozat lelkes nézője és egyben rajongója is voltam/vagyok. Ahogy a fülszöveg is sejteti, nyelvgyakorlás céljából spanyolul olvastam Neil Gaiman könyvét. Úgy éreztem, hogy szükséges közzétennem a spanyol fülszöveget is, hiszen ez alapján ismerkedtem meg magával a sztorival, aminek magyar fordítását alatta mutatom be. Megmondom őszintén, hogy igencsak megosztott engem ez a történet, ahogyan, úgy vettem észre, hogy a többi olvasót is. Ez is olyan könyv, amit valaki vagy nagyon szeret, vagy nagyon nem. Nem csoda, hiszen a sorozat első néhány epizódját is úgy néztem végig, hogy nem tudtam, hogy tetszik-e egyáltalán. De aztán a harmadik vagy negyedik résznél úgy döntöttem, hogy igen! Ez nagyon jó! Most nézzük meg, hogy milyen Prokat és Kontrákat tudok felsorakoztatni a könyv mellett/ellen!

Pro: Első gondolatom vele kapcsolatban az volt, hogy hatalmas munka áll mögötte. Ezt nem csupán a terjedelme miatt írom, hanem mert maga a sztori annyira részletes, és következetes, hogy nem tudtam abba belebonyolódni. A könyvnek (ahogy a sorozatnak is) van egyfajta magával ragadó hangulata, amit nem tudok megmagyarázni. Talán azok, akik már olvasták/látták az Amerikai Isteneket, tudják, hogy mire gondolok. Ez a hangulat szerencsére a könyvön keresztül is átjött. A szöveg követhető volt, nem volt teletűzdelve mindenféle mitológiai elemmel, lábjegyzettel, melyek után utána kellett volna olvasni kicsit, hogy értsük a szálakat. Tetszett, hogy egyrészt az ember a való világban találja magát, másrészt pedig a főszereplő annyira természetesen veszi a nem mindennapi, rejtélyes, misztikus eseményeket, hogy az olvasó is úgy érzi, hogy ez abszolút normális, akár a mi világunkban is előfordulhatnának ilyen történések. Az is tetszett, hogy nem a legközismertebb istenek jelentek meg a történetben (pl. Thor, Zeusz, Siva stb.), hanem külön színessé tette a történetet pl. Csernobog és a három Zorja, illetve az egyiptomi istenek, és azért valljuk be, Odin se egy „tipikus” mintára lett megalkotva itt. Az is tetszett, hogy az embernek sokszor törnie kell a fejét azzal kapcsolatban, hogy egyes dolgokat miként old meg az író. Ilyen például... 

 .

 .

 .

SPOILER-VESZÉLY!!!

.

.

.

 

Árnyék halála, majd visszatérése az élők közé, valamint maga a háború. Hiszen, ha az új istenek győznek, akkor minek volt az eddigi hercehurca? Ha pedig a régi istenek győznek, akkor nem lesz többé repülőgép, autópálya, város stb.? Ezért érthető, hogy az író miért választotta a békét háború helyett. Úgy gondolom, hogy annyira fordulatos volt az egész történet, hogy sokszor az olvasó (=én) csak vakarta a fejét azon gondolkodva, hogy egyes problémákra vajon az író milyen megoldást talál. Bár azért az sejthető volt, 

 .

 .

 .

MEGINT SPOILER-VESZÉLY!!!

.

.

.

 

hogy Hinzelmann felelős az eltűnt gyermekekért. Nem tudom, hogy miért, de valahogy éreztem, hogy ő lesz az. Ahogyan azt is sejtettem,

 .

 .

 .

MEGINT SPOILER-VESZÉLY!!! ÍGÉREM, TÖBBET NEM SPOILEREZEK.

.

.

.

 

hogy Szerda úr Árnyék apja. Az Amerikai Istenek egy fordulatos történet, amelynek megvan a kissé sötét, kissé groteszk, de mindenképpen magával ragadó hangulata, amit nagyon szerettem.

Kontra: Lehetséges, hogy azért találtam ezt a kontrát a könyvben, mivel előbb láttam a sorozatot, és ott például nagyon megszerettem Laura és Sweeney párosát. A könyvből egyértelműen hiányoltam őket. Egyikük sem kapott túl sok szerepet, nem is értem, hogy miért kellett Laurának visszatérnie egyáltalán. Kicsit céltalannak éreztem őt a könyvben, aki néha felbukkan, néha eltűnik, megöl pár embert, aztán továbbáll. Tudom, tudom, Laura sokszor kihúzza Árnyékot a pácból, de valahogy több szerepet szántam volna neki, ahogyan azt tették a sorozatban. Összességében úgy éreztem, hogy a sorozat többet ad, részletesebb, mint a könyv. Persze ez lehet annak a következménye, hogy bizonyos idő eltelt a kettő között, valamint egy filmsorozat, melyben egy-egy rész kb. egy órát tesz ki, több részletezésnek ad teret.

Összefoglalva az Amerikai Istenek egy magával ragadó, egyedi, rejtélyes világba kalauzolja el az olvasót. Árnyék szemszögéből, nyugodt, egyedi látásmódján keresztül pillanthatunk be a nem mindennapi történésekbe. Egy világba, ahol a régi istenek mellett ott vannak az újak, egy világba tele rejtőzködő mítosszal és legendával, mely lehet, hogy nincs kimondva, de mindenképpen átérződik a sorokon. Ennek a könyvnek hála valahogy az ember az isteneket sokkal kézzelfoghatóbbnak képzeli, mint más alkotásokban. Továbbra is a filmsorozat és a könyv nagy rajongója maradok. Ha tetszett a könyv, biztos, hogy tetszeni fog a sorozat is! Nézzétek! Olvassátok!

 

Akiről írták: Neil Gaiman Amerikai Istenek

Aki írta: Aurora Lewis Turner (Névtelenek)

A következő recenziót Fróna Zsófia Fegyverek Házáról hozom. 

 

süti beállítások módosítása